A nevem Gabriel, az a fajta ember vagyok, aki hisz a lassú folyamatokban, a csend értékében, és abban, hogy minden történet ott kezdődik, ahol végre merünk őszinték lenni önmagunkhoz.
Sokáig tartott, mire megértettem, hogy számomra az alkotás nem menekülés, hanem visszatérés valami alapvetően emberihez: ahhoz a belső térhez, ahol az érzések nem hangosak, mégis mindent alakítanak. Az életemet mindig is azok a pillanatok formálták, amikor megálltam, megfigyeltem, és hagytam, hogy a világ részletei beszéljenek helyettem.
Különösen közel érzem magam a vidéki tájakhoz, a kimondatlan gesztusokhoz és a finom érzelmi rétegekhez. Talán azért, mert olyan valaki vagyok, akinek több időre van szüksége ahhoz, hogy megmutassa, mi zajlik benne. Számomra a kimondatlan szavak és a sebezhetőség nem a gyengeség jelei, hanem az a pont, ahol az igazi kapcsolat kezdődik.
Az évek során megtanultam, hogy az út, amelyen járok, nem lineáris: tele van felismerésekkel, veszteségekkel és újrakezdésekkel. Minden állomás hozzáadott valamit ahhoz, aki ma vagyok – egy olyan ember, aki szereti a mély, lassú, megfontolt folyamatokat, legyen szó alkotásról, megértésről vagy arról, hogyan nézünk szembe önmagunkkal.
